A halál és minden, ami ehhez kapcsolódik az a legtöbb kultúrában tabu. Vannak viszont olyan részei a világnak, ahol a halált és a halott embereket teljesen természetes módon kezelik. Ilyen például Indonézia egyik ősi népcsoportja is, akiknek első hallásra bizarr, sőt, néha már sokkoló szokásaik és temetési ceremóniák vannak. Ők a Toraják, ez az egyébként modern életet élő és keresztény népcsoport, akiket mi is meglátogattunk Sulawesi szigetén.

A rengeteg érdekesség és furcsaság közül számomra a legmegdöbbentőbb dolog az volt, ahogy a Toraják az elhunytakat kezelik. A Toraják életében a legfontosabb esemény a halál, és az ahhoz kapcsolódó, több napig tartó temetési szertartások, amire hivatalos a teljes családon kívül rengeteg barát és ismerős is. Több száz, de nem ritkán akár több, mint ezer ember is részt vehet ezeken a ceremóniákon. Egy ilyen hatalmas eseményt megszervezni nyilván nem pár napos dolog. Van, hogy hónapokig, de akár évekig is tarthat. Így, jogosan merül fel a kérdés, hogy addig mi történik a holttesttel? És ez a legmegdöbbentőbb dolog.

A Toraják a halottaikat nem temetik el azonnal. Sőt, az elhunytat addig nem tekintik halottnak, amíg azt végső nyughelyére nem helyezik. Ők azt mondják, hogy addig csak alszik és ők így is kezelik őt. A testet a családi házban egy külön szobában vagy nappaliban tartják. Enni, inni visznek neki, sőt még beszélnek is hozzá. A gyerekek még üdvözölni is szokták suliba menet, vagy onnan hazatérve, hogy “Szia mama, megjöttünk.” És ez nekik így teljesen természetes. Annyira, hogy mi is meglátogathattunk egy 11 hónapja elhunyt nénit. A család, mintha mi sem lenne természetesebb fogadott minket, látógatókat, aki a nagymamát jött megnézni. Érkezés után teát, kávét kaptunk, kicsit beszélgettünk a kertben, majd bekísértek minket abba külön szobába, ahol egy nyitott koporsóban ott feküdt Demaris. Ahogy beléptünk hozzá, lánya mondta is neki, hogy látogatói érkeztek, miközben megsimogatta a fejét.

És tudom mire gondoltok. Hogy hogyan lehetséges mindez? A válasz egyszerű, egyrészt ilyen a Toraják hitvilága, másrészt a gyakorlati része, miszerint halál után a testbe formalint injekcióznak, ami sok-sok évtizedre konzerválja azt. De ez még messze nem minden, ami a Torajákat számunkra olyan izgalmassá tette. Részt vettünk több szertartáson, temetési meneten, az áldozati bivalyok leölésén, és azon a záró misén is, ami után a testet a végső nyughelyére helyezik. No, nem örökre, mert a Torajáknak van egy olyan évente megrendezett ünnepük is, amikor halottaikat elő ássák sírjaikból. Leporolják őket, ruhákba öltöztetik őket, sapkát, napszemüveget adnak rájuk, égő cigit raknak szájukba, majd örömködve felvonulnak velük.

Számomra azt is nagyon érdekes volt látni, hogy ezek a többnapos események egyáltalán nem a szomorúság jegyében zajlottak. Sőt, egy-egy pillanatban inkább úgy éreztük magunkat, mintha egy fesztiválon lettünk volna. A hangosbemondóban vicceket meséltek az elhunytról. Az emberek viccelődtek, fotózkodtak, látszólag jól érezték magukat. Olyannyira, hogy a koporsót vivő menet egy ponton játékos sár-dobálássá alakult. Igen, így ahogy mondom. A koporsó vivő férfiak pocsolyák, patakok mellett lehaladva egymást kezdték el fröcskölni és sárral dobálni. Ha épp bivaly ürülék került az útjukba, akkor azt is egymásra rugták. Mi pedig csak álltunk ott teljes megdöbbenésben. Lehet valakit így is temetni? 🙂

Mátai András

Az utazás nem csak az életem része, de az egyik legfontosabb mozgatórugója is. Hogy ez így történt, elsősorban szüleimnek köszönhetem, akik már kiskorunkban megfertőztek bennünket ezzel a szenvedéllyel. Először közösen fedeztük fel Magyarországot és a környező országokat, majd ahogy eljött az idő, elindultam egyedül. Az első utam rögtön a tengeren túlra, Amerikába vezetett. Ott azt hiszem végleg megpecsételődött sorsom. Már nem volt megállás. Mára volt szerencsém megfordulni 4 kontinens több, mint 40 országában: Latin-Amerikai színes forgatagától, Észak-Amerikai nagyvárosain keresztül, Afrika szavannáin át, egészen Ázsia misztikus világáig.