A bangkoki és a thaiföldi nyaralóhelyek járdáin, piacain gyakori látvány, hogy turisták mustrálják a ropogtatós falatozásra kínált rovarféléket. Tipikus, hogy egy társaság áll a megvilágított utcai pult vagy a kétkerekű kordé előtt, és egymást heccelve, fogadásokat kötve, bátorsági próbára hajtva bámészkodnak, hogy aztán némelyikük bevállalja egyféle vagy többféle rovar megkóstolását. Gyanítom, hogy a legtöbb bepróbálkozó csak egyszeri élményként tapasztal, és nem szokik rá az ízeltlábúakra és a gusztustalanul kinéző egyéb ilyesmire.

Jellemző, hogy egy árus kínálata 5-10 kis tálra szortírozva kihelyezett rovarválasztékból áll. Összességében, ha előítéletesen (magyarul undorodva) nézünk az egészre, úgy néz ki, mint egy átfogó rovarirtást követő eredménydemonstráció. Az árusok néha a sok sörtől már amúgy is toleránssá ázott brit bárvendégek elé tolják a termékeiket abban a reményben, hogy a rovarok sörcsúszdaként szolgálhatnak. A járókelős vevőnek határozottan rá kell mutatni, hogy a kis vagy nagy adag menübe a sokféle rovarból melyiket választja. A kicsi snack általában 20 bahtba kerül (alig 200 forint), a nagy adagot a pároknak ajánljuk, jó szívvel.  Az árus a kiválasztott adagra szójaszószt spriccel és némi borsot is szór rá, hogy ínyencséggé magasodjon az elemózsia.

A témában tájékozatlan, avagy tapasztalatot nélkülözni kénytelen olvasónak előbb hadd tárjam fel a tipikus kínálatot, az étvágygerjesztés bármennyire csekély esélyével: A tagadhatatlanul vonzó pirított csótány szinte kötelezően szerepel a választékban. A maga teljes nemes valóságában esszük szép fokozatosan előrehaladva a termetes test ropogtatásával. Elfogyasztása kicsit macerás, viszont a kényszerű csámcsogás révén kellően látványos a bevállalási produkcióhoz. Valamit magára adó helyeken pálcikára szúrják az ínyencséget. A magam szerény és ritkán ismétlődő élménytapasztalata alapján e témában a szöcskét merem kedvencemnek nevezni. A sült libacomb evése okozta örömhöz nem hasonlítva, tán azzal dicsérném a sült szöcskét, hogy kellemesen ropogós, és – ha csekély mértékben is – ízlelőbimbóim számára valamennyire karakteresnek bizonyultak.

A selyemhernyó nem vált kedvencemmé. Ráharapva a számban a túl pépes húsbelső tolakodóan spriccelt szét. Nehogy már diktálják nekem a tempót! A 2-3 centis bambuszféreg átlagos. Ha valaki csak a balhé kedvéért és a többieknek imponálva akar rovarevést demonstrálni minimális undort vállalva, akkor merem ajánlani ezt, az angolul bamboo worm elnevezésű piciséget. A skorpió a többiekhez képest termetesebb, ízben semmilyen, viszont előnye, hogy az evésével való hivalkodás a többihez képest hatékonyabb lehet.

Nem árt tudni, hogy a thai emberek számára a rovarevés egyáltalán nem viccelődés, hanem szokványos étrend. Olajban sütik, avagy grillezik totál ropogósra, és nagyon megsózzák. Amúgy is a thai emberek szinte folyton valamit esznek, rágcsálnak, szóval ezek a rovarfalatkák jól jönnek úgy sebtében. Egy árus egyébként megemlítette nekem, hogy a helyi mozlimok nem esznek rovarokat, mert azt a vallásuk tiltja, azaz haram. Mekkora alibizés! Az viszont komoly, hogy orvos barátom szerint veszélyes rovart – főleg szöcskét – enni, mert rájuk rakodott DDT és más klórtartalmú rovarirtószerek károsak az emberi egészségre. Ugyanakkor számtalan cikk szól arról, hogy a rovarok mennyire gazdagok proteinben, és különben is az emberiség számára a húsevés majdani alternatívájáról gondolkozhatunk.

Egyébként már gyerekkoromban megmozgatta fantáziámat a téma, amikor Marco Polo ázsiai kalandjairól olvastam. Ha jól emlékszem Kínában tálaltak neki rovarokat. Lehet, hogy ezért jött inkább vissza Európába? Amúgy az ókori Rómában a rovarevés nem volt gusztustalan dolog, csak utána vált Európa e téren finnyássá. De meddig? Hazánkban például komolyan létezik olyan, hogy a Rovarevők Magyarországi Közössége. Tőlük tudom, hogy a rovarevés latin szakkifejezése az entomofágia. Egyelőre úgy döntöttem, hogy nem válok az entomofágia élharcosává, viszont készülök megint Thaiföldre, ahol meg nyugodtan kihagyhatom a szöcskeevést, és helyette hét pofára ehetem az elképesztően sok alapanyagból zseniálisan komponált, mennyei normál étkeket.

Kurucz János

1950-ben születtem Budapesten. Történelem és afrikanisztika szakokon végeztem az ELTE-n, majd újságíró diplomát is szereztem. 14 éven át nemzetközi hírekkel foglalkozó hírügynökségi újságíró voltam az MTI-nél. 1988 és 1991 között a Servas International utazókkal kapcsolatos nemzetközi szervezet alelnöke voltam. Éveken keresztül dolgoztam utazási íróként. 1989-ben egy barátommal hoztam létre a Vista utazási irodát, ami elismert márkává vált Magyarországon. 2013 óta írom a www.utikritika.hu utazási blogot. A világ 131 országában jártam. Legnagyobb utazási élményeim: Guatemala, Új-Zéland, Galapagos. A magyaron kívül nyolc nyelven beszélek. Haspók vagyok. Étkezések után is képes vagyok étlapokat nézegetni. 4 szenzációs gyermekem van.