A 12 napos észak-portugáliai autós körutazásunkon Porto-hoz közeledve hatalmas kíváncsisággal vettük be a Douro-völgyét, mert sok beszámolóban, leírásban halmozták el lelkendező jelzőkkel, összehasonlítgatva Toszkánával. Előre összeírtunk magunknak olyan kilátópontokat, ahonnan látványos panorámák tárulhatnak elénk a Douro-folyó izgalmas kanyarulataira, a parti borvidékek szőlőültetvényes lankáira. Várakozásainkban nem kellett csalódni, mert a kilátóteraszokról (miradouro-k) lélekemelő tájképeket csodálhattunk meg, soktucatnyi fotó készült ilyen-olyan szögekből. A világ sok ilyesmi helyén fordultunk meg ahhoz, hogy ki merjük jelenteni: tényleg a világ egyik legszebb fekvésű borvidéke.

Szerintem a Douro-völgy Toszkánához való hasonlítgatása erőltetett és legfeljebb arra szolgál, hogy e portugál tájat még inkább vonzóvá tegyék. Rendben, mindkét csodálatos hely borvidékes, a Douro-völgye talán még sűrűbben, de a domborzati jelleg azért elég más. Itt a tájak rangját alapvetően a Douro-folyó kacskaringós vonulatainak kísérése adja, Toszkána bukolikus jellege szikárabb, dombjai önállóbb képekké állnak össze és karakteresebbek az udvarházak a környékeikkel. Akárhogy is, a Douro-völgyének van bőven annyi szépsége, hogy ne kelljen a turizmus világában jóval régebben sztárolt Toszkána kistestvéri hasonmásává degradálni. 

Buzgólkodtunk rendesen, hogy mikor fedezzünk fel látképeket a folyó közvetlen közeléből, vagy attól ilyen-olyan távolságban domboldali és dombhegyi magasságokból. A folyót követő, szerpentines utakon autózva persze a volánnál ülő mindig hátrányba van a varázslatos tájakban való gyönyörködésben, de hát a Mitfahrer-nek viszont folyamatosan kell az okostelefon térképe alapján keresni a völgy bejárásának legjobb irányait. A kacskaringós hegyi utak egy része keskeny és a mély szakadékok felé hiányoznak a korlátok, valamint a helyi autósok türelmetlenül tapadnak a komótosan vezető turista autójának farára, szóval van némi kihívás a völgy bejárása közben.

Elképesztő, hogy mennyi kisebb-nagyobb szőlőültetvényt látni. Jellemzőbbek a családi ház melletti kisebb ültetvények, de láttunk nagyobb gazdaságokat is, és itt is – miként Észak-Portugália más tájain is – azt érzékeltük, hogy a földműves munka nem vesztette el a rangját, igaz kevés fiatalt láttunk kézimunkát végezni, többnyire középkorúak, idősebbek szorgoskodtak a szőlőtőkék között.

A Douro-völgyét autóval bejárni tervezőknek a lelkére kötjük, hogy e meglehetősen elnyúló folyónak a Pinhão és Mesão Frio közötti szakaszára összpontosítsanak. Itt a leglátványosabbak a tájak, itt lehet a legszuperebb fotókat lőni. Két településen mindenképpen érdemes időzni: s ezek éppen Pinhão és Mesão Frio (főleg az első). Folyóparti települések és itt lehet látni rengeteg, többnyire Porto-ból vagy Peso da Reguából kiinduló sétahajót és a sötétbarna, hagyományos gályaszerű bárkákat, amiken régen hordókat szállítottak, manapság inkább turistákat.

A kilátótorony választékból határozottan ajánljuk a legjobbat, a Miradouro Casal de Loivos-t! Autósoknak: nyugi közvetlenül a kilátóhely mellett lehet parkolni, nem kell annyit habokra kaptatni, mint ahogy mi tettük tájékozatlanul.

A rutinos utazó is rendre hibázik a tervezésben. Hű, de mennyit! Douro-völgyi szálláshelyünkön a szobánk teraszáról lélekbe markolóan káprázatos volt a folyó egy éles kanyarulata és az azt kísérő, persze szőlőültevényekkel ékesített dombvonulatok. De maga a panzió modern volt, nem karakteres. Ragaszkodni kellett volna mégis, hogy egy úgynevezett quintában, egy hagyományosabb udvarházban szálljunk meg, lehetőleg valami magányos, romantikusabb miliőben. Sebaj, majd legközelebb.

Következett Porto. Ezt a várost szántuk az észak-portugál körutazás befejező csattanójának, és az is lett, meg nem is. Tetszett Porto, de nem szerelmesedtünk bele. Lisszabon kétségtelenül nagyobb durranás, de hát az egy főváros. Amiben Porto vonzóbb, az a folyó és két partja dominánsabb látványa és Ribeira, az óváros, ami tán izgalmasabb, mint Lisszabon Alfama negyede.

Ami Porto-ban zavaró, hogy Portugália e második legnagyobb (250 ezres lakosságú) városa az elmúlt kb. 5-7 évben hihetetlenül divatba jött, és tán túl hirtelenül elárasztotta a turistatömeg. Porto repülőtere forgalomban vetekszik a budapestivel, rengeteg 4 és 5 csillagos szálloda épült az utóbbi időkben és sokat javítottak a tömegközlekedésen. A főleg a turisták által leginkább frekventált óváros azonban nem tágult és brutálissá vált a tömeg, ami – mint annyi más ilyen felkapott helyen – sokat elvesz az a hangulatból, a folyó körüli csodaszépség élvezetéből. A folyópart leglátványosabb két partrészén szabályosan tolongás van, a kiülős helyeken nagyüzemi, már-már bazári jellegű kiszolgálás zakatol.

De. Annyira csodás az egész, főleg az egyedi, roppant látványos Dom Luis I. hídnak is köszönhetően, hogy a város igenis elbűvölt minket. Élvezettel sétálgattunk a híd alsó és felső szintjén is, az óváros alaposan bejártuk napközben és kora este is. Kellő céltudatossággal megtaláltuk az óvárosnak azokaz a kis utcáit, ahol kevesebb turista járt és azokat, ahol a lakóházakban még maradt valami élet. Ugyanis az óváros ódon házainak többségéből a lakók kiköltöztek, és főleg a magányosabban élő idősek maradtak. Ők beletörődötten veszik tudomásul, hogy az utcáikat átmenő hordák töltik meg. A fiatalok, a családok inkább a komfortosabb lakónegyedekbe költöztek.

Az óvárosi házak földszintjeit, sőt pincéit a vendéglátóhelyek, butikok foglalták el. Elképesztő, hogy mennyi kávézó, vendéglő, szuvenír bolt sorakozik egymás mellett. Hangsúlyoznom kell, hogy a legtöbbjük figyelemreméltóan ízlésesen, ötletesen van berendezve. Azon morogtunk, hogy a Váci utca üzletei, vendéglátóhelyei (borbárjai) mennyire unalmasak, fantáziátlanok az itteni sétálóutcák boltjaihoz, éttermeihez képest.

Ha már az ennivalók témájához értem, javíthatatlan haspókként kötelezve érzem magam, hogy méltó módon ecseteljem a gasztronómiai élményeket. Nagyon finomakat ettünk az egész észak-portugáliai körutazásunk folyamán, de persze Porto-ban lehetett a legszélesebb kínálatot élvezni. A halas, tenger gyümölcsei vonulat frenetikus, de érdekesek az északi országrész ételvilágára jellemző rusztikusabb, hogy úgy mondjam ,,combosabb” étkek. Aki angolul is tud, annak Porto-ban nem nehéz az étlapról tájékozódni, de nem árt a felszolgálót faggatni, ugyanis a helyi specialitások tartalma összetettebb, mint egy pizzáé, vagy egy szokványos tésztaételé.

Lisszabonban hatalmas kedvencünk a Time-Out Market, ahol piaci környezetben nagyon színvonalas büfék találhatók egymás mellett.  Az ilyesmi nagyon divatos manapság máshol is. Nos, Porto-ban az első nap rátaláltunk az ilyen műfajú Mercado Bom Sucesso-ra és már a kínálat látványától is valóssággal eksztázisba estem, hogy aztán a bőség zavarába süllyedjek. Mi szem-szájnak ingere, bizony. Még a szendvicsek is lenyűgözők, a sütemény felhozatalról meg képtelen vagyok jellemzést adni, mert egyszerűen leírhatatlan. Okés, minden drágább, mint a normál éttermekben, cukrászdákban, de nem vészesen, a minőségi többlet alapján indokoltan.

Ha törik, ha szakad, a kedves olvasóra terhelem egy bekezdés erejéig a pastel de nata témát. Itt-ott már Pesten is kapható ez az isteni portugál édesség. Persze Portugáliában az igazi és a legváltozatosabb. Ebből a vanília pudingos, roppanós leveles tésztájú, kosárkás süteményből szertartásszerűen naponta többször is ettünk. Hála égnek többféle méretben kapható, és gyakran inkább a kisebbet választottuk a testvonalainkra tekintettel. Porto rengeteg cukrászdájába, pékségében, kávézójában mindenhol megtalálható a választékban. Ez a süti akkor a legfincsibb, ha még meleg, a tészta kellően ropogós és fahéjjal szórható meg a teteje. Sajnálom, de parádésabb édesség, mint az itthoni krémesek. Amúgy a pastel de natán kívül még akadnak bőven kiválasztásra érdemes sütemények, éppenséggel a krémes műfajban azért kipróbáltam a Jesuíta-t, aminek a neve legalább (erőltetetten) összefüggésbe hozható az isteni jelzővel.

Persze Portoban a turistát koncentráltan bombázzák a portói likőrbor tematikájával. Ezt a bort én annyira nem kedvelem, de érdekes volt látni a rengeteg boltot, borbárt, ahol ezt árulták óriási szortimenttel. Legalább nyugtázhattam, hogy a Duoro-völgyében általunk látott gazdaságoknak van jó oka létezni. Itt tudtam meg, hogy a portugálok nagy mázlijára az angolok valósággal nemzeti italuknak tekintik a portói bort, és hatalmas üzlet ez az export tekintetében. Hogy egy esetleges Brexit milyen kalamajkát okozhatna e téren is, az aktuálpolitikai alapon elgondolkodtatott.   

Más. Porto fejlődéséről önmagában már az is sokat mond el, hogy a Budapestnél jóval kisebb városnak hat (!) metróvonala van. Igaz a hálózatnak nem kevés hányada föld feletti, de tény, hogy a város tömegközlekedése kitűnő, és a viteldíjak nyugat-európai viszonylatban olcsók.